Ez alkalommal azonban nem a női egyenjogúság védelmében ragadt tollat az írónő, hanem mert egész egyszerűen elege lett az amerikaiak optimizmusából, akik a betegségeket - többek között még a mellrákot is - azzal magyarázzák, hogy “te akartál rákos lenni, egyes egyedül csak magadnak köszönheted”. Na, az ilyesfajta optimizmusból nem csak Ehrenreich, de jómagam se kérek inkább, ha lehet.

Barbara Ehrenreich-ot 2001-ben diagnosztizálták mellrákkal. Ahogy ilyenkor szokás Amerikában, Ehrenreich-nak a diagnózisa után nem hogy egy pillanatra sem engedték meg az orvosai, hogy jól kibőgje magát, vagy hogy tövig rágja a körmét, vagy hogy káromkodjon egy jót. Nem, Barbara Ehrenreich-nak, mivel amerikainak született az írónő egész egyszerűen állampolgári kötelessége volt mosolyogni, mosolyogni és megint csak mosolyogni! Amerikában nem ember az ember, ha nem ül rá az arcára az úgynevezett hamis mosoly (fake smile). Ha az amerikai nők és férfiak megszavazhatnák, akkor alapvető emberi jognak titulálnák a sminktetovált, arcukra fagyasztott mosolyt. Mert az jár nekik.

Erre a legjobb példa a pozitívan gondolkodók körében Bibliaként forgatott “A titok” (The Secret) c. könyv, aminek írónője , Rhonda Byrne egyszer olyat talált mondani, hogy a 2006. karácsonyán történt cunámi áldozatai “magukhoz vonzották a cunámit, mert egy hullámhosszon voltak vele”. Aha, értem. Szóval csupán egy tömegöngyilkosság tanúi lehettünk 2006 világválság előtti ajándéközönéből felocsúdva. A cunámi áldozatai tulajdonképpen inkább elkövetők voltak, de semmi esetre sem áldozatok. Ebbe most nagyon beletört a bicskám, mert ennyire még én sem tudok pozitívan gondolkodni, hiába is erőlködöm. Oprah Winfrey, az amerikai talk show-k királynője az idén indította el saját tv-csatornáját, a pozitív érzelmektől csöpögő OWN (Saját) tévécsatornát. Ez pedig azt jelzi, hogy a pozitívan gondolkodóknak népes tábora van az USA-ban, különben nem csinált volna nekik egy külön tv-csatornát a jó öreg Oprah.

Amerika valóban nem csupán a korlátlan lehetőségek országa, hanem a korlátlanul fülig érő mosolyoké is. A tengerentúlon annyira szerves részévé vált a kultúrának ez a “mindenki heppi, veri heppi” gondolkodás, hogy köszönés helyett is csak egy “Legyen szép napod!”-ot vágnak az emberhez. Vagy ha megkérdezik, hogy vagy, akkor kutya kötelességed mosolyognod, és rávágnod, hogy “Kösz, jól.” Még akkor is, ha épp mellrákkal diagnosztizáltak.

Barbara Ehrenreich kiinduló gondolata is ez volt: ez az állandó optimizmus odáig fajult már Amerikában, hogy az emberek önmagukat ámítják, és már maguknak sem merik bevallani a puszta igazságot, hogy igenis rosszul vannak, nagyon rosszul. Az írónő szerint még a gazdasági válság is erre az őrült optimizmusra vezethető vissza. Ehrenreich szerint ugyanis a rossz híreket hozó bankárokat a neves pénzügyi tanácsadó cégek simán lapátra tették - ahelyett, hogy komolyan vették volna a valós negatív információkat.

Negatív információ lehet egy betegség pozitív diagnózisa is, Ehrenreich esetében a mellrák diagnózisa. Amerikában ilyenkor az orvos nem receptet ír fel, vagy beutalót ír ki, hanem egy széles mosollyal kísérve virágot és színes krétát ad át a betegének; elnézést, a boldog, mosolygós hölgynek. Mert ilyenkor állampolgári kötelessége mosolyognia a nőknek, még akkor is, ha rosszindulatú daganatot találtak náluk. Az orvos miután már gratulált a pozitív élettapasztalathoz, és átadta a doboz bonbont és a virágot is a paciensnek, fehér köpenye zsebének legaljából még előhalász egy játékmacit meg egy rózsaszín szalagos kitűzőt. Aztán jöhet a doki listája a mellrák pozitív hatásairól, hogy a kemoterápia után szép sima lesz a paciens haja, hogy a bőre sokkal simább és fiatalabb lesz utána. Nahát, hogy erre még nem jöttek rá a hollywood-i sztárok?! Michael Douglas mintha nem erről mesélt volna az interjúkban ...

Ezek után Ehrenreich annyira infantilisnek találta a rózsaszín szalagok áradatát, hogy komolyan megkérdezte, hogy a színes kréta mintájára - , amit egyébként azért kapott a profi írónő, hogy gondolatait színes szavakba foglalhassa – vajon a prosztatabetegségben szenvedő férfitársainak kijár-e a matchbox autó. Mert hát ha egyenjogúság van, akkor a férfiaknak is dukál egy-két játékszer, nem csak a nőknek. Hadd szórakozzanak, meg nevessenek minél többet a férfiak is, most hogy végre betegek lehetnek!

Egyik végletből a másik végletbe estek tehát az amerikaiak. Az igazán járható út - , mint mindig – most is az arany középút lenne. Nem kell infantilizálni, agyonmosolyogni meg agyonoptimistázni egy betegséget. Kezelni kell, és kész. Ugyanakkor meg kell engedni az embereknek, hogy kimutathassák a valós érzelmeiket. Nem kell mindent rózsaszín szemüvegben látni, de fekete napszemüvegben sem szabad kitenni a lábunkat otthonról, pláne nem az éjszaka közepén. „Az embereknek realistának kell lennie” – mondja Ehrenreich, mert a „túlzott optimizmus csak illúziókba kergeti őket.”