Egy sorozatról számtalan bőrt le lehet húzni. Egész iparágak épülnek arra, hogy a már jól ismert szereplőket tovább népszerűsítsék. Persze a célközönség elsősorban a gyerek- és a tinikorosztály.

Kinek biznisz a biznisz? A népszerű Sorozatjunkie blog egyik szerzője, Winnie – aki valódi nevén nem kívánt szerepelni – szerint ez az alapvető kérdés, ha azt szeretnénk megfejteni, milyen iparág épül egy-egy sorozat köré. „A sorozatokat az Egyesült Államokban általában egy hollywoodi tévéstúdió gyártja, majd eladja az egyes csatornáknak a portékáját a kialkudott licencdíj fejében. Van, ahol ebben az eladásban benne foglaltatik a merchandising, aminek a haszna sokszor a csatornáé, azonban például a dvd-s jogok, illetve az esetleges mozifilmek és társaik már a gyártó stúdiót gazdagítják. Ugyancsak neki hoznak hasznot a sorozat úgynevezett szindikátusi továbbértékesítései is.”

Ez utóbbi azt jelenti, hogy nagyjából a 100. rész környékén egy nagy csatorna sorozatát kisebb kábelcsatornák megvehetik utánjátszás céljából, kvázi másodjára fölözve le a hasznot. Egy stúdiónak ez a legnagyobb fejőstehén, hiszen némelyik sorozatot epizódonként 100-200 ezer dollárért értékesítenek kábeles ismétlések céljából, de akad, aminek egy részéért 1,5-2 millió dollárt fizet a vevő csatorna, ami 100 résszel számolva szép kis bevételt jelent.

„Arról nem is beszélve, hogy mindez az 5. évad után megy végbe, és egy ennyi pénzt kaszáló sorozat simán elkúszik a 10. évadig, ami újfent ennyi rész értékesítését jelentheti.” A blogger szerint éppen ezért nem ritka, hogy ha egy sorozatot a 4. évadban meg akarnak szüntetni, akkor a stúdió nyomott áron adja el az epizódokat a csatornának, hogy elérje a 100. részt, és értékesíthesse a szindikátusi rendszerben, többszörösen visszanyerve az adott kedvezményt.

„Ha az amerikai sorozatokat és a hozzájuk kapcsolódó járulékos termékeket nézzük, akkor egyértelműen célcsoport alapján kell különválasztanunk a sorozatokat, hiszen vannak, amelyek gyerekeknek, a 2-11-es, illetve a 12-17-es korosztálynak szólnak, lásd a Disney Channel és a Nickelodeon, valamint a Cartoon Network sorozatai.” A Disney például itthon is ugyanazokkal a százalékokkal dolgozik, mint bármelyik másik országban: ha egyszer eladják a licencet, akkor az új cég ugyanúgy jár, mint bármelyik világcég. Természetesen az titok, hogy mekkora ez a százalék.

A blogger szerint ezek a csatornák fekszenek rá legerősebben a sorozatok merchandisingjára, játékok formájában. „A Disney Channel inkább már a 12-17 éveseket célozza meg, tipikus sorozatmodelljük a meglehetősen gyerekes szituációs komédiák gyártása, amelyek főszereplőjét énekhang alapján is válogatják, így a sorozatok népszerűségét meglovagolva a magukhoz láncolt főszereplőt a popéletben is elindítják. Így keresztpromócióval támogatják magukat, a sorozat az énekest, az énekes a sorozatot.” A fiatal felnőtteknek szóló sorozatokban (18-29 éves célcsoport) is meglehetősen erős a reklámjellegű zenei jelenlét, bár itt a csatornák, illetve a sorozat nem saját magát reklámozza, hanem éppen hogy reklámfelületként van jelen. „Az olyan sorozatokban, mint a Tuti gimi, gyakran hangoztak el aláfestő zenék sokszor független együttesektől, melyeket a záró feliratok alatt kiemeltek. A tiniknél elég hatékony az efféle, sorozatba épített, kvázi észrevehetetlen termékelhelyezés. Nem egy sorozatnál eleve van egy fő díszlet egy bárban, ahol hétről hétre különböző együttesek lépnek fel, és mivel a bandák létezőek, így ezek már jóval direktebb reklámot jelentenek” – magyarázta Winnie.

Egyes tinisorozatok, főleg tinilánysorozatok esetében nagyon erősen jelen van a zene mellett a divat is, hiszen itt a karakterek naponta változó ruhatárukkal is hódítanak: a Gossip Girl vagy a 90210 esetében saját kollekciók is a boltokba kerülnek hatalmas sikerrel, más sorozatok pedig (Pretty Little Liars) nem árulnak ugyan saját ruhákat, de a honlapjukon elérhetővé teszik, hogy az adott részben ki mit viselt éppen, és az mennyibe kerül. A blogger szerint nem igazán beszélhetünk sorozatbizniszről, amikor egy sorozatból mozifilm készül, hiszen ebben az esetben más a gyártó, az eredeti sorozatgyártó sokszor csak a jogdíjat vagy a royalityt kapja. „Ez inkább csak szélesíti a sorozat univerzumát, a rajongói kört” – mondja. Szerinte ennél sokkal fontosabb a testvérsorozat, azaz a spinoff. „Például a nyomozós sorozatok: CSI, NCIS: más csapattal dolgoznak, de a filozófia közös. Olyan is van, amikor egy szereplőt menekítenek át másik sorozatba: Buffy–Angel, Grace Klinika–Dr. Addison. Ezek mind arra példák, hogyan lehet az anyasorozatot meg az adott csatornát erősíteni.” Aki nézi a fősorozatot, az jó eséllyel nézni fogja a testvérsorozatot is – nem kell mondani, hogy ez mekkora üzlet, sokkal könnyebb egy már bejáratott terméket továbbvinni, mint nulláról újat építeni.

A blogger azt mondja, a könyv, a játék és az újság főleg az azt kiadóknak, a jogdíjat megvásárlóknak tejel, viszont annyiban a sorozatot gyártónak is jót tesz, hogy erősíti a márkát és még szorosabb kötődést alakít ki a rajongókban. „Új nézőket azonban ezek nem szereznek. Ellenben a dvd viszont ezért is nagyon erős fegyver, mert amellett, hogy a rajongókra épít (a dvd-eladásoknak köszönhetően élesztettek már fel sorozatot, készítettek már bukott sorozatból mozifilmet, „hátha!” címszóval), remek platform arra, hogy közvetetten hozzon bevételt, úgy, hogy rajongókat nevel ki.”