A Virginia Tech biológusa, Jake Socha régóta tanulmányozza a Délkelet- és Dél-Ázsiában honos fán lakó siklók repülési technikáját. Arra már korábban rájöttek a kutatók, hogy a kígyó bordáit kifeszítve, testét ellapítva képes siklani a levegőben, de ez önmagában nem magyarázza meg a több mint 20 méteres repülési távot.

A rejtély megfejtéséhez a kutatók egy 15 méteres tornyot építettek a kígyók élőhelyén egy tisztáson. A kísérletekhez a Chrysopelea paradisi nevű faj példányát választották. A helyszínre négy kamerát is telepítettek, amelyek siklás közben rögzítették a kígyó mozgását.

A torony tetején a kígyót egy kinyújtott faágra tették. A hüllő minden félelem nélkül vetette le magát a mélybe, és földet érése előtt akár 24 métert is megtett a levegőben. Más hüllő szörnyethalna, ha ilyen magasból leesne, de ez a sikló minden baj nélkül megússza a mutatványt.

A kamerák felvételének elemzése alapján Socha és munkatársai megállapították, hogy a kígyó a siklórepülés közben különleges, hullámzó mozgást végez a testével. A kutatók kiderítették, hogy az állat a levegőben sosem ér el egy egyensúlyi sikló állapotot, azaz olyan helyzetet, amikor a hullámzó test által létrehozott erők pontosan kiegyenlítik az állatra ható gravitációs erőt. Ez esetben a hüllő állandó sebességgel és a horizonttal bezárt állandó szögben siklana.

Ezzel szemben a kígyóra ható aerodinamikai erő felfelé nyomja a kígyót, mivel meghaladja a hüllő súlyát, mondja Socha. Így ha a kígyónak sikerülne sokáig fenntartani ezt a mozgást, elméletben akár fölfelé is szállhatna a levegőben. Ám a hatás csak időleges, és a kígyó végül mégis talajt ér hosszú siklása végén.