A nemzetgazdasági miniszter impozáns elképzeléseket vázolt a magyar államadósság csökkentéséről, amelynek révén a magyar gazdaság letudná végre vetni magáról a régóta cipelt súlyos terhet. Ráadásul ehhez most olyan területeken is jelentős megtakarításokat ígért, amelyeken korábban a mégoly óvatos és szükséges változásokat is csípőből elutasította a Fidesz.

A gazdaságpolitika kijózanodása még akkor is üdvözlendő, ha a késedelem sokba került, és az irányváltást új arcok hitelesebben tudnák képviselni. A lényeg ugyanis mégiscsak az, hogy látszatintézkedések helyett végre tartós megoldást találjunk a költségvetés problémáira. A növekedési kilátások szempontjából pedig kifejezetten biztató, hogy a tervezett lépések súlypontja a kiadási oldalon lenne (még ha a bevételek között akadnak ezzel ellentétes hatásúak is, például a meghosszabbított bankadó).

Konkrétumból azonban ezúttal is kevés hangzott el, ehelyett a kormány újabb határidőnaplót tárt a nyilvánosság elé. Így kérdés, hogy a most ismertetett csomag mennyire alapul reális számításokon, kidolgozott terveken, és hogy a valóságban mi fog mindebből testet ölteni. Első látásra például a foglalkoztatáson vagy a gyógyszertámogatáson megspórolni remélt összegek igencsak ambiciózusnak tűnnek.

Garantálható az ellenérdekelt lobbicsoportok aktivizálódása és a komoly társadalmi ellenállás is (például a nyugdíjintézkedések kapcsán), ami végső soron a javaslatok felpuhulásához vezethet. Különösen, hogy a költségvetési szigorítás a kormányzati ciklus második felében lépne életbe, amikor a politikusok már a következő választásokra szoktak készülődni.

Ebben a pillanatban egyet tehetünk: bízunk abban, hogy a pozitív elemek minél kisebb kompromisszummal megvalósulnak. Már ez sem kevés.