- A fene se gondolná, hogy egy kétszáztizennégy centire nőtt, harmincöt éves, háromgyermekes családapának így el tud menni a hangja a telefonban...
- Hát... nem könnyű. Elhiheti. Huszonöt éven keresztül a kosárlabda volt az életem. Még nem tudom, hogyan tovább...

- Nem marasztalták?
- Az az igazság, hogy nem nagyon.

- Ön még folytatta volna?
- Nem. A lábam egyszerűen nem bírja a terhelést. Az elmúlt szezonban már nem élveztem úgy a kosárlabdát, ahogyan szerettem volna. Nem azt mondom, hogy a meccseket nem kedveltem, de a többit, ami ezzel járt, már nem.

- Pedig a szurkolók szerették...
- A paksiak igen. Az ellenfeleké nem. Büszke vagyok mindkettőre. Az ellenfél drukkerei azt szidják, akitől tartanak.

- Önnel kapcsolatban sokan úgy tartják, nem adott ki magából mindent, és ennek okaként előszeretettel a lustaságát jelölik meg.
- Sohasem mondtam, hogy nem vagyok lusta. Viszont amit tettem, annak minden percét vállalom. Nem mondom, hogy nem érhettem volna el nagyobb eredményeket, de teljesítettem sok olyat, amire büszke lehetek. Nem gondolom például, hogy sok olyan kosárlabdázó él Magyarországon, akit meghívtak az Európa-válogatottba. Márpedig én ott voltam. Vagy hogy évekig játszottam a kontinens élcsapataiban az Euroligában. Tipikusan magyar megközelítés az, hogy semmi sem elég, semmi sem jó.

- A válogatottra ugyanazt mondják. Azt gondolják többen, az Ön korosztályának sokkal több világeseményre illett volna kijutnia.
- Lehet. Ha jöttünk a válogatottba, azt kérdezték, miért nem játszottunk mindig kiemelkedően, ha nem jöttünk, ujjal mutogattak ránk. Annak senki sem nézett utána, mit nem tett meg a szövetség, vagy a magyar sportdiplomácia azért, hogy a legjobb légiósaink játsszanak a válogatottban.