Rob Dickins 15 évig vezette a Warner Music nagy-britanniai leányvállalatát. Az albumok értékestése tekintetben mindenképpen hozzáértőnek tekinthető férfi nemrég azzal az ötlettel állt elől, miszerint az Interneten letölthető/megvásárolható kiadványok árait mindössze egyetlen brit fontra (ez átszámítva jelenlegi árfolyamon valamivel több mint 300 forint) kellene leszorítani. Érvekkel is alátámasztotta elképzelését: Dickins úgy véli, hogy ezzel még elérhetőbbé válnak az alkotások a zenerajongók számára, akiknek ma már nem igazán okoz nehézséget a file-cserélő hálózatok és egyéb, illegális, de ingyenes szolgáltatások használata.

Ha azonban ennyire nyomott áron is megvásárolhatnák kedvenceiket, akkor minden korábbinál nagyobb tömegben csábítaná a zenerajongókat a legalitás oldalára, fejtette ki elképzelését a férfi; az eddig nem fizető ügyfél pedig hirtelen megnyitja pénztárcáját. Dickins szerint ráadásul ez az alacsony ár erősítheti az impulzusszerű vásárlást is, vagyis így olyan albumokat is el lehetne adni az embereknek, amik nem kifejezetten érdeklik - az alacsony árszint miatt azonban könnyebben nyomnak egy ismeretlen együttes zenéjére is vásárlás gombot.

Persze a brit férfi nem találta fel a spanyolviaszt: már több, fizetős zeneletöltést kínáló szolgáltató érvelt hasonlóan a nagy kiadóknak. Utóbbiak azonban mindezidáig szigorúan ellenálltak az olcsó dalok üzletpolitikájának. Dickins az első a zeneipar prominens képviselői között, aki nyíltan kiáll a modell mellett, és egyben beismeri, hogy a jogtulajdonosok egyszerűen túl sokat kérnek a dalokért. Igaz, kevésbé hangosan szól felhívása úgy, hogy már nem dolgozik a Warnernél.

Ellenvélemények
Nem meglepő módon többen szinte azonnal meg is támadták érvelését. Egyes jogtulajdonosok szerint „teljesen nevetséges” az ötlet, mások úgy vélik, hogy ennek folyamodványaként az egyes dalok művészeti értéke válna semmissé. Utóbbi vélemény szerint „ha azt akarjuk, hogy az emberek tiszteljék és értékeljék a zenét, akkor ugyan nem hatalmas, de azért jelentős összegekért kell árulnunk számukra”.

Mindezek ellenére Dickins hisz az igazságában; szerinte a népszerű előadóművészek minden évben százmilliószámra adhatnának el albumokat nyomott, 1 fontos áron. Ezt a - tegyük azért hozzá, fiktív - számot állítja szembe a tavalyi év legnagyobb sikerével, a Britain's Got Talent tehetségkutató verseny egyik nagy felfedezettje, Susan Boyle által felénekelt „I dreamed a dream” album eredményeivel. Utóbbiból összesen 8 millió talált gazdára, az igen komoly marketingkampány és az ezzel összemérhető hatású szájról szájra terjedő híresztelések ellenére.

Ugyanakkor mindennél többet árul el a jogtulajdonosok üzletpolitikájáról az, hogy a brit hölgy zajos sikert kiváltó debütálását bemutató videót nem lehet beágyazni, csak linkelni lehet rá...